Kicsit így érzem, igen. Most múlik el szép lassan a nem is igazán tudom mi. A lehetőség? Az opció?
Benne vagyok egy kapcsolatban, amiről nem sokat írok. Ez az én döntésem volt, rájöttem, hogy igazán alaposan nem tudom és nem is szeretném a részleteket megosztani. Felületes információk alapján egész könnyű kívülállóként véleményt mondani, ítélkezni. Nincs is ezzel semmi baj, csak nekem nem volt kedvem ezeken napokig rugózni, ha valami olyat hallanék ami bánt.
Egész speciális ez a kapcsolat néhány aspektusbólvagy csak hülye, naiv tini vagyok, de nem.
Így két év után, sok hullám le és föl után, én magam vagyok lent. Biztos, hogy erre rátesz egy jó nagy lapáttal, hogy betöltöttem a 40-et. De tényleg azt érzem, hogy most múlik el száp lassan az, hogy nekem valaha gyerekem legyen. Mert ugye a párom nem akar, én meg még mindig nem hagytam el.
De ha el is hagyom, lassacskán már akkor is késő.
Azt hagyjuk, hogy mennyire tartom ezt fairnek az élet részéről, hogy összesodor egy emberrel, akivel tulajdonképpen két nagyobb volumenű dolgon kívül mindenben megértjük egymást. Akivel olyan tisztelettel bánunk egymással, amit még én soha nem tapasztaltam. Aki megnevettem, megszeretget, gondoskodik rólam amikor szükségem van rá és mellettem áll. Akivel jó utazni (bár nem az eszeveszett kalandokról fog szólni), akivel jó az ágyban, akivel jó konyhában. Szóval hagyjuk, mert az élet nem fair, nem csak velem nem.
Valamelyik nap eléggé elvoltam kenődve. Hogy elmúlt az élet, elmúlt a gyerekkor, elmúlt minden. Én meg még minidg itt állok egyedül, még mindig az a vasárnapi program ha épp nem dolgozom, hogy elmegyek a gymbe. És akkor azt hiszem ma megvilágosodtam, amikor jöttem be éjszakára dolgozni. Hogy eljutottam arra a pontra, amikor biztonságra vágyom. (úgy tűnik még a végén kiderül, hogy mégiscsak nőből vagyok). Hogy ha már én lemondok mondjuk arról, hogy valaha gyerekem legyen, akkor tudjak valamibe kapaszkodni. Ez még nincs meg nálunk. Nem is érzelmileg hiányzik ez, hanem inkább a ki kommunikálása ennek, illetve a fizikai megvalósulásai. Nem tudom meddig tudom ezt húzni még, hogy valahogy mindig újjáépítem magam és a hitem.
Benne vagyok egy kapcsolatban, amiről nem sokat írok. Ez az én döntésem volt, rájöttem, hogy igazán alaposan nem tudom és nem is szeretném a részleteket megosztani. Felületes információk alapján egész könnyű kívülállóként véleményt mondani, ítélkezni. Nincs is ezzel semmi baj, csak nekem nem volt kedvem ezeken napokig rugózni, ha valami olyat hallanék ami bánt.
Egész speciális ez a kapcsolat néhány aspektusból
Így két év után, sok hullám le és föl után, én magam vagyok lent. Biztos, hogy erre rátesz egy jó nagy lapáttal, hogy betöltöttem a 40-et. De tényleg azt érzem, hogy most múlik el száp lassan az, hogy nekem valaha gyerekem legyen. Mert ugye a párom nem akar, én meg még mindig nem hagytam el.
De ha el is hagyom, lassacskán már akkor is késő.
Azt hagyjuk, hogy mennyire tartom ezt fairnek az élet részéről, hogy összesodor egy emberrel, akivel tulajdonképpen két nagyobb volumenű dolgon kívül mindenben megértjük egymást. Akivel olyan tisztelettel bánunk egymással, amit még én soha nem tapasztaltam. Aki megnevettem, megszeretget, gondoskodik rólam amikor szükségem van rá és mellettem áll. Akivel jó utazni (bár nem az eszeveszett kalandokról fog szólni), akivel jó az ágyban, akivel jó konyhában. Szóval hagyjuk, mert az élet nem fair, nem csak velem nem.
Valamelyik nap eléggé elvoltam kenődve. Hogy elmúlt az élet, elmúlt a gyerekkor, elmúlt minden. Én meg még minidg itt állok egyedül, még mindig az a vasárnapi program ha épp nem dolgozom, hogy elmegyek a gymbe. És akkor azt hiszem ma megvilágosodtam, amikor jöttem be éjszakára dolgozni. Hogy eljutottam arra a pontra, amikor biztonságra vágyom. (úgy tűnik még a végén kiderül, hogy mégiscsak nőből vagyok). Hogy ha már én lemondok mondjuk arról, hogy valaha gyerekem legyen, akkor tudjak valamibe kapaszkodni. Ez még nincs meg nálunk. Nem is érzelmileg hiányzik ez, hanem inkább a ki kommunikálása ennek, illetve a fizikai megvalósulásai. Nem tudom meddig tudom ezt húzni még, hogy valahogy mindig újjáépítem magam és a hitem.
